3.6. Az emberiség "szférája" (antroposzféra) és a kultúrtáj, azaz épített környezetünk

3.6.1. Turistalétesítmények

Természetjáró létesítménynek nevezzük a tájékoztató útjelzésektõl kezdve a menedékházakig, emlékmûvekig mindazokat a létesítményeket, melyek élmény- és ismeretszerzést biztosítanak.

ÚTJELZÉSEK, TÁJÉKOZTATÓ TÁBLÁK

A turistaút biztosítja egy adott útvonal (nyomvonal) biztonságos bejárását. Színjelzésük alapján a fõútvonalak lehetnek kék , ill. piros  színûek, a kevésbé vontos útvonalak sárga  és zöld  színû sávjelzések:

A jelzések eltérõ formája az útvonalon elérhetõ célt, ill. célokat is kifejezi. Az összekötõ utak jele:

A lakott helyhez, településekhez, turistaházakhoz vezetõ út jele:

A kilátópontokhoz, hegycsúcsokra, hegytetõkre vezetõ jelzések jele:

A fenti fõjelzésekbõl ún. leágazó jelzések olyan cél/célok felé vezethetnek, melyek rövid úton, két kilométernél nem nagyobb távolság megtételével elérhetõk. Ilyenek:

Forrásokhoz, kutatkoz (ivóvízvételi lehetõségekhez) jelent letérést:

Barlangokra, nagyobb üregekre hívja fel a figyelmet:

Romokhoz, mûemlékekhez, ásatásokhoz irányít:

Az irányított kör jelzés körutakat jelöl:

Az X alakú piros jel sífutó utakat jelez.

A jelzések nagyságára vonatkozóan a fehér alapszabvány 10 x 12 cm méretû, de szükség esetén nagyobb méretû jelzéseket is alkalmaznak. A jelzések általában fontosabb közlekedési ponttól (vasútállomás, autóbuszmegálló...) indulnak, s ezt követõen látótávolságon belül egy iránymutató jelzést használnak. A jelzések ismétlõdésének sûrûsége függ a terep-, ill. útviszonyoktól, és az adott útról való letérés lehetõségétõl. Egyenes, jól kiépített, leágazásmentes utakon a jelzések ritkábban helyezkednek el, de "bíztató", "megnyugtató" jelzések ilyen útszakaszokon is találhatók.

A turistautak hajlásánál, törésénél nyíllal jelzik az út helyes folytatását.

Több útvonal találkozásánál, bonyolultabb útelágazásoknál a jelet "kikapuzzák", azaz az út mindkét oldalán jelzést helyeznek el.

A turistautak mentén fontosabb elágazásoknál, keresztezõdéseknél táblákkal is jelzik az adott útvonalakon elérhetõ célokat, valamint a teljesítésükhöz szükésges - átlagos gyalogtempót figyelembe vevõ - idõt (1 km 15 perc).

Településeknél célszerû a buszmegállókat, vasúti állomásokat és megállóhelyeket, turistaszállásokat, valamint a település látnivalóit, nevezetességeit (templomok, múzeumok...) jelölni.

Az útvonalak mentén természetvédelmi táblákkal is találkozhatunk "Védett természeti érték"), melyek arra figyelmeztetnek, hogy az adott területen semmiféle gyûjtést (virágszedést, rovargyûjtést...) ne végezzünk, természetesen sehol, így itt sem szemetelhetünk, valamint az ilyen helyeken a turistautakról nem térhetünk le, csak a jelölt úton haladhatunk.

Táblák figyelmeztetnek tûzrakási tilalomra, vadetetéssel kapcsolatos tilalmakra, esetleges mérgezett helyekre veszélyt jelzõ táblákkal hívják fel a figyelmünket (pl. veszettség).

FORRÁSOK

Hosszabb egynapos, ill. többnapos túrák szervezésénél a forrásokra, ivóvízvételi lehetõségekre mindig gondolni kell!

A források többsége "foglalt", kifolyócsõvel ellátott. Ezek jó minõségû ivóvizet biztosítanak, mivel a szennyezõdésektõl megóvják a vizet.

A források egy része a nyári szárazság idején elapadhat, kiszáradhat.

A talajvízforrások, talajvízkutak vize többnyire szennyezett, kerülni kell az ilyen ivóvíz fogyasztását.

TÛZRAKÓHELYEK

Az erdõk tûzvédelme miatt csak a kijelölt tûzrakóhelyeken lehet tüzet gyújtani, de nagyon száraz idõben ezekre a helykre is tûzgyújtási tilalom érvényes (lásd: I. kötet 4.7. fejezet Tûzrakás, tábortûz" c. részt).

SZÁLLÁSHELYEK

Túrázás során - különösen többnapos túrák alkalmával - szükség van szálláshelyekre. Ezek lehetnek turistaházak, kulcsosházak, védkunyhók (lásd: I. kötet 4.10. rész "Szálláshelyek" c. részt).

A kulcsosházaknak, védkunyhóknak nincs állandóan ottlakó gondnoka.

Általában alacsonyabb komforfokozatot biztosítanak, fontos tudni, hogy ivóvizet találunk-e a házban vagy közelében, mert ha nincs, errõl feltétlenül gondoskodni kell. Téli túrázásnál a fûtési lehetõségrõl sem árt tájékozódni a túraszervezés során.

ESÕBEÁLLÓK, PIHENÕK

Az útvonal mentén szép környezetben, kilátóhelyeken, vagy források közelében létesítik ezeket, többségük tûzrakóhellyel is rendelkezik.

KILÁTÓK, TURISTA EMLÉKMÛVEK, EMLÉKTÁBLÁK

A magaslati pontokon elhelyezett fa, fém, vagy kõbõl épült kilátóhelyek, ill. emléktáblák, emlékmûvek növelik a túrákon, kirándulásokon megszerezhetõ élményeket, kulturális ismereteket.

3.6.2. Erdõ- és vadgazdálkodási létesítmények

Az erdõ- és fagazdálkodást szolgáló, segítõ létesítmények az erdõgazdasági utak, melyeket a gyalogos túrázó is használhat, vagy a kerítések, melyekkel a frissen telepített facsemetéket óvják az állatoktól.

Vadgazdálkodási létesítményekhez tartoznak a vadetetõk, szórók, sózók, ez utóbbiak a hiányzó ásványi nyomanyagokat pótolják az állatok számára. Túráink során érinthetünk vadföldeket, ahol az állatok számára lucernát, kukoricát, és egyéb takarmányokat termesztenek. Találkozhatunk dagonyákkal, az állatok vizes, pocsolyás "fürdõhelyeivel", vadlessel és vadvédelmi kerítésekkel, ez utóbbiakon létrák segítségével vezetik át a turistautakat.

3.6.3. Települések

Településnek nevezzük egy embercsoport lakóhelyeinek és munkahelyeinek térbeli együttesét. A lakóhelyek és munkahelyek mellett a települések szerves részei az utak, terek, parkok, állomások (buszmegálló, vasútállomás...) és a közmûvek (mint a villany, a víz, a gáz, a hírközlés, telefon- és távíróhálózat, a szennyvízcsatorna, esõcsatorna-hálózat) is. Ezeket összefoglaló néven infrastruktúrának nevezzük. Az infrastruktúra tehát nem más, mint a lakókat, ill. a különbözõ társadalmi-gazdasági tevékenységeket (a termelést) kiszolgáló mûszaki létesítények együttese (összessége).

A településeket attól függõen, hogy miként vesznek részt a munkamegosztásban, milyen feladatokat látnak el, csoportosíthatjuk falusi, városi és szórványtelepülések (tanyák) néven.

A falu fogalma korábban egybeesett a mezõgazdasági tevékenységgel, ma több típusuk is létezik. A hagyományosnak tekintett falvak ma is elsõsorban mezõgazdasággal foglalkoznak. Többségükre jellemzõ a "kiöregedés", mivel a fiatalok a munkahely, ill. a jobb életkörülmények reményében a környezõ városokba költöztek. Az átalakult falvak (a falvak kb. egymarmada tartozik ide) a kedvezõ adottságú területeken gazdálkozó, korszerû technikát alkalmazó mezõgazdasági üzemekkel rendelkezõ falvak, melyekre új létesítmények, új lakóházak, korszerûbb szolgáltatások és infrastruktúra jellemzõ. Városias falu, ahol a lakosság foglalkozási szerkezetében már nem a mezõgazdasági népesség túlsúlya jellemzõ. Ide tartoznak pl. a bányászfalvak, vagy a szolgáltatásokból élõ üdülõfalvak. Városjelölt falu, ahol az elõbbiekhez hasonló, de bõvebb szolgáltatási körrel, s ezáltal már saját vonzáskörrel (középiskola, kórház, üzletház-áruház...) rendelkezõ települések, melyek városi rang elérésére törekednek.

Népességszámuk alapján is csoportosíthatjuk a falvakat. A törpefalvak 500 lakosnál kisebb lélelkszámmal rendelkeznek. Jellemzõek Dél-Délnyugat-Dunántúlon és BAZ megyében. A kisfalvak lakóinak száma 500-1500 fõ közé esik, a Mezõföldet, a Duna-völgyét, Tolnát és az Északi-középhegység déli elõterét jellemzik. A nagyfalvak lélekszáma 5000 fõnél több, fõleg az Alföld területén jellemzõk, ill. Budapest vonzáskörzetében. A Jászság és Hajdúság területén, valamint Csongrád és Bács-Kiskun megyékben nem ritka a 10000 lakost is elérõ óriásfalvak száma. A nagyfalvaknak általában kiterjedt mezõgazdasági mûvelésre alkalmas területük (határuk) van.

Alaprajzi elrendezés szempontjából is rendszerezhetjük falvainkat. Nagyobbrészt ún. utcás- vagy halmazfalvak. Az utcás falvak a hegy- és dombvidékekre jellemzõk. Az egyutcás falu házai és a hozzájuk kapcsolódó telkek átmenõ forgalmú, vagy bekötõút mentén alakultak ki, s a falu hosszan elnyúlik egy fõ utca mentén. Az utcás falvak lehetnek két vagy többutcás szalagtelkes formák is. A halmaztelepülések egy központ körül alakultak ki sok utcával jellemezhetõk, itt a domborzat nem befolyásolta a falu növekedését. Leggyakoribb típusa az ún. sugaras halmazfalu, ahol az utak a település központjába futnak, s a település alaprajza megközelítõen kör alakú. Ilyen falvak fõleg az Alföldön, a Hajdúság, Nyírség és Jászság területén jellemzõk. A szabályos, vagy sakktáblaszerû falvak alaprajza mérnöki tervek alapján készült a XVIII., XIX. században török uralom utáni betelepítések vagy falualapítások során. A Délkelet-Dunántúl és a Dél-Alföld területén gyakoriak.

Egyedülálló, ezért nemzetközi értékként a Világörökség része Hollókõ. A kis nógrádi palóc falu központjában kivétel nélkül tornácos, széles, vízvezetõs, nyeregtetõs házakat találunk.

A szórványtelepülések hazai településhálózatunk sajátosságai. Tanyás települési szerkezet jellemzõ a Duna-Tisza közére, a Jászságra és majdnem az egész Tiszántúlra. Többségük szórványtanya, de lehetnek utak melletti sortanyák (pl. Békés megye), és bokortanyák (pl. Nyírség).

A városokat összetett foglalkozási szerkezet, szélesebb szerepkör és vonzáskörzet jellemzi. A lakosság nagyobb hányadát az ipar és a szolgáltatások foglalkoztatják.

A városi népesség arányának növekedése, a falvak várossá történõ átalakulásának folyamata az urbanizáció.

A városok funkciói a történelem során sokat változtak.

A városfejlõdés csíráit a királyi várak és püspöki székhelyek jelentették (Esztergom, Gyõr, Buda, Székesfehérvár, Veszprém, Pécs, Vác, Eger, Kalocsa ...). Más városok a kedvezõ folyami átkelõhelyeken létesültek (Komárom, Pest, Baja, Szolnok, Csongrád, Szeged ....). Az árutermelés kibontakozásával a sík- és hegyvidék találkozási vonalán, ill. az Ausztriával folytatott kereskedelem során vásárvárosok alakultak ki (Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Székesfehérvár, Pápa, Kõszeg, Sopron, Szombathely ...). A természeti erõforrások, ásványi nyersanyagok kitermelése ipari városokat hozott létre (Tatabánya, Salgótarján, Ózd, Miskolc "új ipari" városok - régen ún. szocialista városok: - Komló, Oroszlány, Dunaújváros, Kazincbarcika, Tiszaújváros ....). A vasúthálózat kiépítése is elõsegítette több település várossá válását (Füzesabony, Hatvan, Szolnok, Békéscsaba, Nagykanizsa, Dombóvár ...).

A legjellegzetesebb magyar várostípus a mezõváros, melyek nagy határú alföldi községekbõl alakultak ki. Fõleg mezõgazdasági központok voltak kis- és kézmûiparral, földszintes, falusias jellegû településszerkezettel (Mezõtúr, Karcag, Hódmezõvásárhely, Makó, Kecskemét ....). Többségük a késõbbiek során jelentõsebb ipari tevékenységgel bõvült, szolgáltatásaik kiszélesedtek.

A Balaton és a Velencei-tó üdülõterületén, termálvizeink vonzáskörzetében, idegenforgalmi funkciójú pihenõ- és üdülõvárosok jöttek létre (Siófok, Balatonfüred, Gárdony, Hajdúszoboszló, Gyula, Harkány, Parád ....).

A városok hierarchiája, azaz városaink rang szerinti besorolása alapján megkülönböztetjük a fõvárost, mely nemzetközi mércével nézve az ország egyetlen igazi, a szolgáltatások teljes körével rendelkezõ nagyvárosa, az ország poltikai, gazdasági, társadalmi (pénzügyi, ipari, kereskedelmi) kulturális, tudományos, felsõoktatási és idegenforgalmi központja, Pest megye székhelye.

Regionális jelentõségû nagyvárosaink (130 000 - 210 000 lakossal): Miskolc (BAZ), Debrecen (Hajdú-Bihar), Szeged (Csongrád), Pécs (Baranya), Gyõr (Gyõr-Moson-Sopron) megyeszékhelyek, gazdasági központok, egyetemi és fõiskolai városok, kereskedelmük, egészségügyi és egyéb szolgáltatásaik köre több megyére is kiterjed.

Megyeközpontok ( 40.000 -115.000 fõ): többnyire a megyeszékhelyek, melyek gazdasági, közigazgatási, kulturális, és egészségügyi szolgáltatásai az adott megyékre kiterjedõ. A 100.000 fõnél nagyobb lélelkszámú megyeközpontok: Székesfehérvár (Fejér), Nyíregyháza (Szabolcs-Szatmár-Bereg), és Kecskemét (Bács-Kiskun). A 100.000 fõnél kisebb lélekszámú megyeszékhelyek: Szombathely (Vas), Zalaegerszeg (Zala), Szekszárd (Tolna), Veszprém (Veszprém), Tatabánya (Komárom-Esztergom), Salgótarján (Nógrád), Eger (Heves), Szolnok (Jász-Nagykun-Szolnok), Békéscsaba (Békés).

A városokat lélekszámuk alapján is rangsorolhatjuk: Nagy (szuper, óriás) metropolis (10 millió fõnél nagyobb lélekszámmal) Magyarországon nincs. Metropolis (1 - 10 millió fõ) a fõváros, Budapest. Kis metropolis (500.000 - 1 millió fõ) szintén nincs az országban. A nagyváros lélekszáma 100.000 és 500.000 fõ közé esik; 8 városunk tartozik e kategóriába (Gyõr, Szeged, Miskolc, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kecskemét, Nyíregyháza). A középvárosok népessége 30.000 - 100.000 fõ között változik. Megyeszékhelyeink tartoznak ide (a metropolis és a nagyvárosok kivételével), a nem megyeszékhelyek közül pl. Hódmezõvásárhely, Sopron ... sorolható ide.

A kisvárosok csoportba a 30.000 lakosnál kisebb lélekszámú települések tartoznak, pl. Kisújszállás, Kõszeg ...

A magyar településhálózat nagyságrendi szerkezete kedvezõtlen, a települések csaknem egyharmada 500 lakosnál kisebb lélekszámú aprófalu. Az 500 -1000 lakosú községek pedig az ország településeinek közel felét adják.

A népesség településnagyság szerinti megoszlása ezzel éppen ellentétes, hiszen a 10.000 lakost meghaladú településeken (beleértve Budapestet is) él az ország lakosságának 60%-a.

Településhálózatunk a '90-es évek közepén 3177 településbõl áll, ebbõl a városok száma 187.

Az ország közigazgatásilag 19 megyére és Budapest fõvárosra tagozódik. Kiemelkedõ szerepköre miatt 20 városnak ún. megyei jogú városi rangja van (megyeszékhely megyei jogú városok: Gyõr, Székesfehérvár, Tatabánya, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg, Kaposvár, Pécs, Szeged, Békéscsaba, Kecskemét, Szolnok, Debrecen, Eger, Nyíregyháza, Miskolc; nem megyeszékhely megyei jogú városok: Sopron, Nagykanizsa, Hódmezõvásárhely, Dunaújváros). Az ország többi települése közigazgatási szempontból ún. községi jogú település.

Folytatás: Mûemlékek, mûvészeti stílusok

2. kötet: A túraterület felmérése